2.rész Harc a Végzettel

Prológus

Nem futhatsz el…

Mire Akio felfoghatta volna, mi történik, minden erő elhagyta a testét. A veleszületett képességei, a szerzett hatalma, a sebezhetetlensége, az örök élete, mind cserbenhagyták, és a kristályba gyűltek. A fiatal herceg értetlen tekintettel nézett fel a támadójára, aki mindent elvett tőle. A földre roskadt. Könyörögve nyújtotta a kristály felé a kezét.

- Ryo, kérlek! Így meg fognak tudni ölni!

- Nem. – hangzott a könyörtelen felelet.

- De miért Ryo? Miért?

- Sajnálom Akio, de magad választottad ezt az utat, elfelejtetted? – Akio ezüst-arany szemeiben fölizzott a gyűlölet. - A Végzet elől nem futhatsz el. Sem te, sem én. Fogadd el a sorsod! Én már… elfogadtam a magamét. – ezzel hátatfordított Akionak és elindult kifelé a teremből. De egyszer, még utoljára visszafordult:

- Egy igaz Isten legyen hozzád könyörületes, testvérem!

Nem sokkal később bosszúszomjas démonok törtek be a szobába. Nem könyörültek a hercegen. Nem érdekelte őket, hogy bűnös-e vagy sem. Csak egyetlen dolog számított: Hogy a gyűlölt, és halott Rokuronak a fia. Ugyanígy végeztek mindenki mással a palotában. De nem tudtak arról az arkmazokuról, aki nem sokkal érkezésük előtt hagyta el a palotát, és akit halottnak gondoltak. Sem a másikról, aki, miután megölte Rokurot és a feleségét egy halott földre menekült. Nem tudtak azokról, akik pusztulásba sodorták, a saját fajukat, majd elbujdostak és vártak évezredeken keresztül. Mindkettejük ismerte a jövő valamilyen formáját. Míg az előbbi mindent látott, a másik csak egy jóslatra támaszkodhatott. Az egyiküknek az a célja, hogy örök feledésbe taszítsa az életet. A másiknak az, hogy végezzen az előbbivel, aki nem tud létezéséről. 6000 év után kezdetét vette az utolsó háború, amiben démonok, emberek, szellemek és ők is részt vesznek. Minden élő és holt legnagyobb csatája.

Nem futhatsz el…

1.fejezet A kirakós egy része

Kurama lehunyt szemmel és karba tett kezekkel állt. Hallgatta a csendet. Érezte a feszültséget és a hitetlenkedést, ami mindenkit hatalmába kerített. Meg tudta érteni az érzéseiket. Ha valaki csak egy picikét is hasonlót állítana magáról, ő sem hinne neki. De ezeknek a démonoknak muszáj hinniük, vagy mind elpusztulnak. Kinyitotta a szemeit és Hieire nézett. Ahogy találkozott a tekintetük, újra lenyűgözte az imiko karmazsin szemeiben dúló érzelmi káosz. Látta benne a félelmet és a kétségbeesés árnyékát, s valami sötétet - amivel remélte, hogy sikeresen megküzd majd- a saját sötétségét, de volt ott valami fura öröm, és bizakodás is. Bizakodás, bizalom… Most mindennél nagyobb szüksége volt ezekre az érzésekre. Bíznia, remélnie kellett. Muszáj volt.

- Hogyan lehetne igaz, egy ilyen őrület?!- kiáltotta Mukuro. Hiei megrökönyödve meredt rá. Fel se tűnt neki, hogy úrnője felállt, és megrémült, amikor meglátta, hogy a nő egész testében remeg. Sosem látta még őt ilyen sebezhetőnek.

- Hogyan ne lehetne igaz?- kérdezett vissza suttogva Kurama. Zöld szemei, melyek most a smaragd árnyalatában pompáztak, különös fénnyel ragyogtak, amikor a nőre nézett. Hiei szívét összeszorította a félelem. Eddig is sejtette, hogy Kurama és Mukuro eltitkolnak valamit. De most elemi erővel tudatosult benne az, hogy ez a titok, a kettő közül, az egyiknek a vesztét fogja okozni. A túl nyugodt Kuramát és a remegő Mukurot látva, az sem volt számára kérdés, hogy kiét…

- Szóljatok, ha hajlandóak vagytok hinni nekem, de ne késlelkedjetek túl sokáig. Rui szervezete nem bírja elviselni az itteni klímát. Még ha a sérüléseit be is tudnánk gyógyítani, meghalna, mert hiányozna a legfontosabb: a környezet, amelyben leélte egész eddigi életét!- Kurama ismét végignézett a teremben ülőkön. Belenézett minden egyes mazoku szemébe. Azok úgy érezték, belelát a lelkükbe. A szemeiből áradó gúny versenyre kelt a fensőbbséggel, amit magából árasztott, míg elhagyta a termet. Yusuke legalább is így látta. Arról persze halvány gőze sem volt, hogy minek vagy kinek szól ez a gúny, de valahol úgy érezte, hogy magának a Végzetnek. Hiába próbált rendet tenni háborgó gondolatai között. Gyűlölte a hazugságokat, mégis ő mondta ki nyíltan, annak a hazugságnak a lényegét, amelyet az egyik legjobb barátja hozott létre. Öt év barátság, de nem tudott a fiúról semmit. Hinni hitt neki, de benne, már nem volt olyan biztos, hogy hinni tud… De, hisz… Bízik benne, még ezek után is. Hiei persze tudta. Már azelőtt, hogy megkérte Koenmát az ebédlőben, hogy meséljen. Sőt, már azelőtt is tudta, hogy a sérülés Kurama hátáról eltűnt volna. A tenyerébe hajtotta a fejét.

- Te jószagú ég! Miért?

Rui alig volt már eszméleténél, hiába Yukina minden próbálkozása. Hiei kénytelen volt segíteni húgának. Mindenképpen választ akart kapni néhány kérdésre. Rui, látva igyekezetét, csodálkozva meredt rá. Hiei nem nézett a szemébe, úgy válaszolt a kimondatlan kérdésre.

- Tudni akarom, honnan ismered Kuramát! Mégis mikor, és milyen alakban járt az az elmebajos a fennsíkon?

- Évezredekkel ezelőtt. Több mint 3000 ezer éve volt. Egy férfi jött a fennsíkra. Ember külseje volt, de igazából nem lehetett tudni, hogy micsoda. Mindenki rettegett tőle. Egyszer Hinával kihallgattunk egy beszélgetést. Megtudtuk, hogy néhányan képességeik segítségével figyelik őt. Kiderült, hogy mindennap egy bizonyos órában elindul azon az úton, ami az idegen nő házához vezet, de nem megy el a házig. Mindig megáll valahol messzebbre tőle, és figyeli egy darabig, majd elmegy. Elhagyja a fennsíkot, és újra visszajön. Minden áldott nap. A Renegát nevet adták neki. Annyira kíváncsiak voltunk, és annyira ostobák. – Rui felköhögött. Nehezen szedte a levegőt, de aztán folytatta: - Anyátokkal, és három másik lánnyal elmentünk meglesni őt, amikor visszajön. Magas, fekete, hosszú hajú férfi volt. A haját copfban hordta. Olyan ruhái voltak, mint egy ember katonának. Innen kapta a nevét. Egyszer csak észrevett minket és mi menekülni kezdtünk, de hiába. Nagyon hamar utolért minket, természetfeletti gyorsasággal. Két lányt megölt… Csak Kino, Hina és én maradtunk életben. „Nem szükséges végeznem veletek is. A két társatok halálát, vegyétek figyelmeztetésnek! Felejtsétek el, hogy valaha is láttatok! Ha bárkinek is szóltok rólam, és ez vonatkozik minden egyes koorimére is, visszatérek, de akkor nem lesz kegyelem!” Ennyit mondott, aztán elment. A szeme színjátszó kék volt, és annyira szomorú, ahogy az egész kisugárzása is izzott a keserűségtől. De ő legalább élt, neki fájt valami, míg nekünk csak a bennünk lévő üresség sajgott. Azután elment, és soha többé nem tért vissza. Mi pedig szépen elfelejtettük. Most pedig itt van egy másik, fiatalabb testben, de a lényeg nem változott. Ráadásul ő a nő bátyja, a koronaherceg… Előbb kellett volna szólnunk, az arkmazokuról a fennsíkon, de Hina volt az egyetlen, aki ebben egyet értett velem. Az öregek viszont nem engedték. De ő továbbra is lázadt, az évezredek óta fennálló rend ellen. – Hieire mosolygott. – Te vagy erre a legjobb bizonyíték. Én egyszerre ítéltem el, és értettem egyet vele. Soha nem voltam olyan bátor, mint ő. Most viszont, szólnom kellett. Így is… túl… sokáig hallgattunk. A hibánkra nincsen bocsánat… sajnálom… Remélem… meg tudjátok állítani őt.

- Rui! – sikoltott fel Yukina, mikor a nő elveszítette az eszméletét. Hiei tisztában volt Kurama szavainak igazával. Ha nem viszik vissza, meghal. Egyetlen lehetősége volt csupán: Meg kell győznie a többieket arról, hogy Kurama igazat mond! Remegve állt föl. Ez az egyetlen és utolsó lehetősége is. Ez is egyfajta harc. De ha most elbukik, többet veszít el az életénél. Mindent elveszít. Remegve állt föl és Yusukéra nézett megerősítésért. Yusuke megértette a néma kérést és bólintott. Igen, ő elhiszi ezt a képtelenséget. Hiei körbefordult a teremben, majd akadozó hangon megszólalt:

- Tudom… hogy ez az egész… elég hihetetlen… de… igazat mond. És ha ez most mindenki számára ilyen megdöbbentő, akkor mit szóljak én, aki már tíz éve ismerem őt? Persze nem ez volt az egyetlen dolog, amit eltitkolt, de ilyesmiben sohasem hazudna! Harcolnunk kell… Mindenkinek… az egész világnak… az életéért… az életért…- Hiei lehajtotta a fejét.

- Igen, igazad van. Igazat mond. – erőltetett magára nyugodtságot Mukuro. – Az irányítás a tiéd Hiei. Azt csinálsz az embereimmel, amit akarsz. – Hiei elkerekedett szemmel bámult rá. – Nekem most más dolgom van. Ki kell derítenem valamit. Hiszen a múlt mindig visszatér, hogy belédrúgjon még egy utolsót. – Ezzel Mukuro fogta magát és elhagyta a termet, mielőtt bárki bármit is tehetett, vagy mondhatott volna. A démonok döbbenete a tetőfokára hágott. Hiei térdre rogyott.

- Ezennel kijelentem, hogy besokalltam. – közölte fakó hangon. – Bármi is volt ez, lefogadom, hogy nem éppen a legjobbkor fog kiderülni.

- Ugyan már Hiei! Mi derül ki jókor? – kérdezte Koenma. Elég volt egy pillantást vetni rá, hogy az ember tudja, hisztérikus állapotba került. – Ha az apám ezt megtudja! – keserűen felkacagott. – Vérdíjat tűzött ki annak a fejére, aki majdnem mindhárom világ ura lett! Hiába, az életnek mindig is hülye humora volt!

- Ha ezt valóban viccesnek lehet nevezni. – morogta Natsume. – Azt hiszem, hiszek neki, de mi van az erejével? Mennyi a valóság, és mennyi a legenda?

- Ja, az erejükről szóló legendák, mind igazak. - felelte az időközben törökülésbe ült Hiei.

- De ennek így semmi értelme sincs! – csattant fel Soketsu.

- Dehogy nincs!- legyintett Hiei. – Hé srácok, emlékeztek a kristályra, amit Kuramához vágtam az ebédlőben?

- I… igen. – mondta Yusuke.

- Aha. – nyögte Kuwabara. Rinku szaporán bólogatott.

- Még szép. – morogta Shishiwakamaru is. Barátai még nem igazán emésztették meg a hallottakat.

- Na abban van elzárva, az ereje. – Hiei próbált könnyed hangot megütni. Próbálta oldani a feszültséget.

- Ez most sok mindent nem magyaráz meg!- pattant fel dühösen Yusuke. – Nem beszélnél végre világosan?

- Majd, ha mindenki álláspontot foglalt.

- Jól van. – Yusuke végignézett a teremben ülőkön. – Aki úgy döntött elhiszi ezt az őrületet, minden ellenére, az emelje fel a mancsát!

- Feladom. Elhiszem. – emelte fel a kezét Koenma az asztalra borulva. Hiei szintén, és Mukuro emberei úrnőjük reakcióira emlékezve ugyancsak. Shishiwakamaru megrázta a többieket, és ők is csatlakoztak. Kuwabara szintén. A következő mindenki legnagyobb meglepetésére Shura volt, majd utasította a népét. Yusuke szintén kinyújtotta a plafon felé a karját, és néhány szúrós nézés után a királysága alá tartozó mazokuk is. Enki lemondó sóhajjal emelte föl a karját barátaival együtt.

- Akkor ezek szerint mind elfogadjuk nagyjából ezt a képtelenséget. – sóhajtott fel minden démon királya. – Viszont tudni akarom, hogy hogyan és miért! És azt is, hogy mi a fenének ment el ilyen „háttérrel” banditának!

- Mert nem emlékeztem mindig. – Nem volt kérdés, kitől jött a válasz, mégis meglepődtek, amikor meglátták az ajtófélfának dőlve.

- Visszajöttél? – csodálkozott rá Hiei. Kurama bólintott, az amúgy felesleges kérdésre.

- Nem érzed?- kérdezte. Hiei értetlenül bámult rá.

- Mit?

- Senki sem érzi? – kérdezte újra Kurama most már mindenkihez intézve a szavait. Senki sem értette, miről beszél. Ám ekkor egy energiahullám söpört végig az egész Alvilágon. Magával az energiahullámmal még nem lett volna semmi baj, de olyan mértékű gonoszságot és pusztító aurát hordozott magában, amitől sokakat fizikai rosszullét kergetett.

- Ezt. – felelte Kurama, ugyanolyan fölöslegesen, mint amilyen felesleges Hiei kérdése volt. Yusuke megrázta magát, hogy lerázza magáról a hullám „mocskát”. Jobban össze volt zavarodva, mint eddig bármikor.

- Kurama, a népszavazás eredménye szerint elhisszük, amit mondtál, de itt az ideje a magyarázkodásnak. – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

- Felőlem. – vont vállat Kurama. Hiei hirtelen felcsattant.

- Talán kezdhetnéd azzal, hogy miért és hová pucolt el Mukuro! – Kurama csodálkozva nézett fel az emelvényre, Mukuro megüresedett helyére.

- Hoppá!- kapta a szája elé a kezét. – Ez kiment a fejemből! Totál elfeledkeztem arról, hogy lelép, mielőtt visszajönnék. – Mindenkinek leesett az álla. (tudjátok, cseppecskék meg elvágódás. Szóval, a szokásos.)

- Te… tudtad, hogy le fog lécelni?- nyögte Hiei.

- Aha, csak ki ment a fejemből. – válaszolta Kurama, aztán legyintett. – De ez most lényegtelen. Mivel nem mondta el senkinek sem a teljes igazat a múltjával kapcsolatban, és nem is akarta, így nekem sem áll jogomban, hogy megtegyem helyette, még. De ha változnak a körülmények, akkor szabad kezet kapok.

- Ha változnak a körülmények? – képedt el Koenma. – Úgy érted, ha meghal?!

- Így is lehet értelmezni. – vont vállat Kurama.- De hát istenem, felnőtt nő, azt tesz, amit akar! Ha ez veszélyezteti a testi épségét, akkor sincs jogában senkinek megállítani vagy lebeszélni őt. De nem érdekel titeket a magyarázat, cseveghetünk Mukuroról is, ha nagyon akarjátok.

- Mond már!- csattant fel Yusuke.

Kurama mély levegőt vett és belekezdett. Amikor megszólalt, mintha nem is ő lett volna, hanem valaki más. Valaki, aki túl sokat látott.

- Sosem értettem, hogy apám miért fordult a jósok ellen. Valami annyira nem stimmelt. Mikor behozták az utolsót, és börtönbe vetették én lementem, hogy beszéljek vele. Annyira tapasztalatlan és ostoba voltam. Láttam a pusztítást és a halált, de nem ismertem és nem értettem se a fájdalmat, se a gyűlöletet. Aznap viszont kegyetlen leckét kaptam mindkettőből.

A múltad elől nem futhatsz el…

Az utolsó jós. Nem bírta felfogni, hogy miért. Ha előbb jutott volna a koronához, akkor talán tehetett volna valamit ez ellen az értelmetlen pusztítás ellen. A kitörni készülő háborúról nem is beszélve. Nem. - javította ki magát. – Még nem az övé a korona. Csak két hét múlva. Már késő, hogy bármit is tegyen, de a háborút talán még megakadályozhatja. Óvatosan közelítette meg a cellát. Ezüst-arany szemeit éjszakai látásra állította.

- Mit akarsz te kárhozott? Gyönyörködni apáid művében?- az öreg jós hangja élesen csattant fel. Ő volt a legöregebb, akit eddig látott. Külsőre egy nagyon öreg embernek tűnt, de valójában a Reikairól származott.

- Nincs itt semmi, amiben gyönyörködni lehetne, csak megválaszolatlan kérdések. Miért? Miért teszik ezt veletek?

- Te vagy Ryoichi, igaz? Az ifjú majdnem király. – heherészett gúnyosan az öreg.

- Válaszolj!- ragadta meg a rácsokat Ryoichi.

- Ugyan miért? Attól még, hogy mindenki a talpadat nyalja kölyök, én nem fogom! Neked minden az öledbe hullt, de most mindennek vége kölyök! Mindennek vége, ezt jól jegyezd meg! Azért mondom, hogy ne lepődj majd meg, amikor a világod összeomlik körülötted!

- Értem. Szóval láttátok a végzetünket, ők pedig azt hitték így megváltoztathatják azt, amit nem lehet. Azt hiszik, istenek vagyunk, pedig mi is csak játékszerek vagyunk a Végzet kezében. Sajnálom. Ha korábban jutok hatalomra, akkor talán tehettem volna valamit. De most már késő. Azért remélem, hogy a háborút megakadályozhatom még. – suttogta Ryoichi magának. Az öreg csodálkozva nézett rá. Átfutott a fején, hogy alábecsülte a fiút, de ekkor látomása támadt. A jövő olyan képét látta meg, amilyet eddig sohasem. Idáig úgy hitte, hogy ez a fiú is halálra van ítélve, de tévedett. Erre a fiúra sokkal keserűbb vég vár, és ő lesz az eszköz, amely ezt előre vetíti.

- Gyere ide!- lehelte a hercegnek. Ryoichi értetlenül nézett rá, majd egyszerűen átsétált a rácsokon. A jós ismét meglepődött, ezúttal a fiú engedelmességén.

- Engedd, hogy megérintsem a homlokodat! Ez a Végzet parancsa, és én nem mondhatok ellent neki, különben pusztulásra ítélném az egész világot. Kérlek, teljesítsd egy haldokló utolsó kívánságát.

- Rendben. – felelte Ryoichi és az öreg elé térdelt. Talán csak egy pillanatig tartott az egész, talán csak egy percig, de Ryoichi számára felért egy örökkévalósággal, mire az öreg elengedte a homlokát. Mikor az arany-ezüst szemek kinyíltak, Ryoichi már megismerte a fájdalmat, ami most majd’ széttépte belülről. Szemei könnyekkel teltek meg, amik eddig szintén idegenek voltak számára. A hatalmas fellegvár alagútjaiban messzire elvisszhangzott keserű zokogása. De senki nem hallotta. Vagy ha mégis, senki sem tudta mi az, amit hall.

Másnapra sikerült összeszednie magát. Az egyetlen esélye az volt, ha megkeményíti a szívét. Csak így mentheti meg a jövőt, amiben nincs helye a fajtájának. Végre meglátta azt, amit eddig nem vett észre: A gyűlölettel és féltékenységgel teli tekinteteket. Minden egyes pillantás megölt belőle valamit. Megtett minden előkészületet. Eszébe idézte az öreg szavait, valahányszor erőt vett rajta az elkeseredés. Már csak egy dolog volt hátra. Maga elé emelte a kristályt, és kimondta egy varázs szavait, mely az idővel együtt született.

Elérkezett az éjjel. Nyugtalanul fészkelődött az ágyában, de aztán meghallotta őket: a lépteket, melyek a szobája felé siettek. Elrebegett egy néma fohászt:

- Kérlek Istenem! Add, hogy ne legyen igaz! - hirtelen keserű lett a szíve. – Istenem? Nekem kellett volna istennek lennem. – nem sok kellett ahhoz, hogy elsírja magát, de nyugalmat erőltetett magára és alvást tettetett. Ekkor egy suhanást hallott a háta mögül, majd beléhasított a fájdalom. A kés pengéje mély árkot vájt végig a hátában. Megfordult, hogy meglássa támadója arcát, s mikor meglátta ajkai még kinyíltak, egy utolsó kétségbeesett tiltakozásra:- Ne! Minaho, ne!- de az a gyűlölettel teli pillantás, torkára forrasztotta a szavakat és megindította könnyeit. Lassan elhaltak a könnyei és nem vett többé levegőt sem, Teste megmerevedett, majd egy vakító ragyogással eltűnt, s nem maradt utána más csak vér és döbbent gyilkosa.

A múltad elől nem futhatsz el, mert nincsen hová menekülnöd. Ha feledni próbálsz, a lelked is feledésbe merül…

- Hát kb. ennyi. Minaho csak annyit tudott, hogy a merénylete sikerrel jár majd. Ezt egy jós mondta el neki. Persze egy kicsit másként sült el az egész, mint gondolta volna. Elvettem mindenki erejét, csak az övét nem. Nem tehettem, mert már akkor ki volt jelölve ez a nap. Ha valaki megpróbálná megváltoztatni a jövőt, megszegné a legősibb törvényeket, és pusztulást hozna a világára. Ő szépen megölte a szüleinket, és ahogy ez kiderült az eltűnésemmel együtt kirobbant a háború. Egy maroknyi erejét vesztett arkmazokut megölni pedig gyerekjáték volt, mert a hatalmas erejük miatt sosem kényszerültek harcra. Így azt se tudták hogyan kell megvédeni magukat. Ez tulajdonképpen szánalmas. Én közben testet váltottam feledtem, majd emlékeztem. Újabb test, újabb feledés, majd ismét az emlékezés. És ugyanígy évezredeken keresztül, egészen idáig. Pár nappal az események kezdete előtt nyerem vissza az emlékezetemet. Marha jó érzés! Ajánlom mindenkinek! – jegyezte meg cinikusan. – Most tulajdonképpen két befejezés van, két útja a jövőnek: Az egyikben a Húgom legyőzetik, és bár sok minden megváltozik, az élet megy tovább. A másikban viszont győzedelmeskedik és elpusztul az élet. – Végig nézett a barátain, majd mindenki máson. – Ha hajlandóak vagytok összefogni az emberekkel, elkerülhetjük a második lehetőséget. Nos? Képesek lennétek a lenézett és megvetett emberekkel együtt harcolni az életetekért? Yusuke ez nem neked szól! – tette hozzá, mikor észrevette, hogy a fiú szólni készül. A megjegyzésre többen elnyomtak egy mosolyt. Enkhi végignézett a népe jelen lévő tagjain. Kérdő tekintetére bólintások, halk mormogások feleltek.

- Rendben. Igen, hajlandóak vagyunk.

- Akkor szervezzétek meg. Én most megyek és bezárom a kaput, mely egy halott földön fekszik, hiszen azt, amit a népe művel nem lehet életnek nevezni. Nem törődnek a külvilággal, de még magukkal sem. Valójában nem vágynak másra, csak halálra. A megváltásra, ami megszabadítja őket a gyűlölt léttől. Magammal viszem Ruit. Ha végeztem a Gleccser-fennsíkon a Tokyo-toronyhoz megyek.

Enkhi egy bólintással fogadta szavait. Hiei megremegett. Lassan előre lépett egy-kettőt, majd  - ugyan maga is alig hitte el, hogy kimondja – kijelentette:

- Veled megyek!